Kislányunk nemrég töltötte be az ötödik életévét. Amióta elkezdett beszélni, figyelem, és lejegyzem, ami fontos és érdekes a nyelvfejlődés szempontjából.

Szeretnék felvillantani pár érdekes mozzanatot. Ezzel csupán a figyelmet  irányítanám rá arra, hogy a gyerekek magukban hordozzák az ősi nyelvet. Képesek érezni a gyököket, és akár a meglévő gyökökből új szót tudnak képezni.

Sára nagyon leleményes a szóalkotásban. Tavaly nyáron először látta a Tordai hasadékot. Lenyűgözte a látványa. Miután a hasadék már kikerült a látótávolságából, észrevett két másik hegyet egymás mellett. Kiáltott egy nagyot: -Né, hegyszakadás! Mennyire igaza van, hegyszakadásnak is nevezhetnénk a hasadékot.

Egyik délután karkötőt készített. Munkája befejeztével kereste az akasztót vagy kapcsot, hogy összeillessze, de nem lelte. Segítettem neki, találtunk a dobozban. Töprengett, hogy is nevezze. Nézte, és hirtelen jókedvre derült. Nana, mondta, itt egy akacs. Nekem nagyon tetszett, és a mai napig is tetszik ez a szó. Azóta is így hívjuk.

Kis drágánk fürdés után nagyon dörzsölte a szemét. Úgy érezte, szempilla ment bele. Rám nézett, és kijelentette, hogy ő félhomályszemű. Azzal a szemével nem látott jól, mennyire feltalálta magát, és mennyire kifejező volt az általa használt fogalom.

Ha számolni kell, még mindig egyszerűbb neki úgy mondani, hogy: egyedik, kettedik, hármadik, négyedik stb. Neki így okszerűbb, mintha a nyelv súgná neki a megoldásokat. És így vagyunk a személyes névmások ragos alakjával. Nem azt használja, hogy vele, hanem ővel.

Nekem egy áldás, hogy végig követhetem Sára nyelvfejlődését. Öröm minden egyes nap, hogy hallgathatom tündéri hangját és okos beszédét.