Fedezzük fel együtt csodás, okos nyelvünket!

Anyanyelvünkről, anyanyelvünkért

A magyar műveltség napján

2016. január 21. - SáraCsillag

Kis visszatekintő

A magyar műveltség napját 1989 óta ünnepeljük fergeteg (január) havának 22-dik napján, annak emlékére, hogy –a kézirat tanúsága szerint –Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát.

Az évfordulóval kapcsolatos emlékezések alkalmat adnak, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének.

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988 karácsony havában ülésükön tett felhívást, és 1989 fergeteg (január) havában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot, és azóta rendre évente ünneplik meg ezt a napot.

Miért műveltség és nem kultúra?

A kultúra latinul cultura, a colo, colere, azaz „művelni” igéből származik. .Eredetileg a föld megművelését jelentette. A kultúra kifejezés általános értelemben egy embercsoport szokásainak és hagyományainak összességét jelenti. Az emléknap kultúra szava tehát más nyelvből, a latin nyelvből átvett szó. Ha tisztán magyarul szeretnénk megnevezni ezt az ünnepünket, akkor azt mondhatnánk, hogy A magyar műveltség napja. Molnos Angéla Magyarító könyvecskéjében (hatodik átdolgozott, bővített kiadás, Debrecen, 2015) a kultúra idegen szó helyett kilenc magyar megfelelő szerepel: (köz)műveltség, lelki és szellemi élet, (meg)művelés, művelődési kör; hagyományok összessége; termelés, termesztett növény, ültetvény, művelt terület. Használjuk bátran, éljünk nyelvünk adta lehetőségekkel.

Kölcsey Ferenc A magyar nyelv ügyében című 1833-ban tartott országgyűlési beszédének összefoglalását Molnos Angéla a Megmaradásunkért, a magyar nyelv ügyében (Kiadta a Molnos Angéla Közhasznú Alapítvány, Debrecen, 2010) című könyvében részben saját szavaival, részben idézetekkel (Radnai Rezső, 1898) ismerteti:

Ha az ókori Róma hatalma csúcspontján állna, és mi mint egy meghódított gyarmat folyamodnánk a római tanácshoz avégett, hogy megszabadulhassunk nyelvünktől, akkor megérteném a választ, amit a főrendek adtak a magyar nyelv ügyében. Azzal érvelnek, hogy nyolc százada van összekötve a latin nyelv a magyar nemzettel. Sok érdek kapcsolódik ehhez, és ezért eltörléséhez, megváltoztatásához előbb meg kell vizsgálni a kívánság eredetét, kiterjedését, megvalósíthatóságát és az említett érdekekkel való egyeztetésének lehetőségét…

Én más érdeket nem ismerek, mint azt, hogy mi magyarok vagyunk, független, önálló nemzet akarunk lenni, tulajdon nyelvünkkel kívánunk élni. A nemzettel együtt született kívánságunk eredete. Azt hosszasan kutatni akarni nem más, mint puszta ürügy a további halasztásra. Természetesen kívánságunk kiterjedése nem lehet sem több, sem kevesebb, mint a magyar nemzet és ország, mint a kormány minden ágának határa. A megvalósításnak nincs semmi akadálya, hiszen mindnyájan tudunk magyarul beszélni.

Azt mondják továbbá a főrendek, lassan kell haladni, nem kell erőszakolni ezen lépést. De hát nem elég lassúság-e 43 év óta küzdenünk a nyelvért, és még most sem lennünk ott, hol lennünk kellene, s hol lenni akarnánk? Azonban a főrendek talán a lassúság gondolatát századokhoz kötik. Én nem így látom, hiszen tízszer, százszor lassabban haladtunk, mint kellett volna.

A főrendek azt mondják: annyi sok száz év óta a latin nyelv használata nem veszedelmeztette anyanyelvünk elsőbbségét és hathatóságát.

Tekintetes Rendek, mit véljek egy ilyen az egész nemzet tapasztalásával ellentétes állításról? Hát talán nem volt mindig elsőbbsége a latin nyelvnek? Anyanyelvünknek belső tulajdonságainál fogva Európa leghíresebb nyelvei mellett sincs miért szégyenkeznie, mégis hátra kellett maradnia. S emiatt hol áll egész tudományos műveltségünk és szépirodalmunk? Még a dánok és svédek parányi irodalma is előbb van a miénknél.

„És miért? Azért, mert járomba vetették nyelvünket; mert eltapodták, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, kik hazafiúságtól vezéreltetvén, ezen nyelv kiművelésére adták magokat. Én tudom, én igen is jól tudom, Tekintetes Rendek! Húsz év óta futom az írói pályát, és szenvedtem nem csak megvettetést, hátratételt, szegénységet, sőt üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, mivel néhány társammal annak kiművelését czélba venni bátor valék. És még sincsen itt az idő, hogy nyelvünket felszabadítsuk?” (55-56 oldal)

Nem méltán kívánhatóak-e, hogy ne szegezzék magokat az ellem, a miért az őket megelőzött nagyok élni és halni dicsőségnek tartották. (57. oldal) – „Az elkeserített hazafiúság érzelmei nagy jogokat adnak, csak erős kebelben lángoljanak.”

Sokszor hallottam itt erkölcsi erőről szót ejteni. Ezen pillanatban szólítom fel a Tekintetes Rendeket ezen erőt kifejteni, s úgy vélem, nem hiába, mert én is, ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, nyilvánosan és egyenesen kimondom, „előbb fog e kebel megrepedni, mintsem a nemzeti nyelvre nézve tett kívánságtól egy pillantásig is elálljak,” (58. oldal)

Nyomon követve Kölcsey országházi beszédét, elgondolkodhatunk azon, mennyire időtálló minden szava, mely nyelvünk akkori helyzetéről számol be. Köztudott, hogy most már nemcsak a latin, hanem főként az angol nyelvből átvett szavak és kifejezések uralják nyelvünket. Mindannyiunkat arra buzdít, hogy álljunk ki nyelvünk mellett, hiszen anyanyelvünk csakis így maradhat fenn.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyok-jelentes.blog.hu/api/trackback/id/tr78299118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.